Kovács úr bemegy a kedvenc utazási irodájába, és így szól a tulajhoz:
- Nyaralásról lenne szó, de most valami mást szeretnék, mint eddig!
- Igen? És mire gondoltál?
- Emlékszel, amikor pár éve Hawaii-t ajánlottad, és a feleségem terhes lett közben?
- Igen.
- És azt, amikor a Bermudákra beszéltél rá, és a feleségem teherbe esett alatta?
- Igen, arra is.
- Na, most valami olcsóbbat ajánlj, hogy őt is magammal vihessem…
- Jean,nem veszem meg azt a Monet-festményt.
- Miért nem, uram?
- Nincs rá keret.
Ha az 50-, 60- vagy 70-es években voltál gyerek, hogyan vészelted át a gyermekéveidet?
A mi gyerekkorunkban az autókban nem volt légzsák, hátsó biztonsági öv.
Egy teherautó platóján utazni különleges élmény volt, most is szívesen emlékszünk rá.
A kiságyaink rikító színű, ólmot tartalmazó festékkel voltak pingálva.
Nem volt biztonsági kupak a gyógyszereken.
Védősisak nélkül bicikliztünk.
A nagymama kerti kútjából húzott vizet ittuk, ásványvíz és Cola helyett.
Magunk készítette görkorcsolyáink voltak.
A szerencsésebbek, akik lejtős utcákban laktak, az utca elejéről indulva, félúton eszméltek rá, hogy nincs fék a szekereiken.
Néhányszor közeli kapcsolatba kerültünk az utcabeli fákkal, bokrokkal, de megtanultunk ennek is örülni, hiszen igaz ugyan, hogy letaroltuk a bokrokat, de a bokor alatt legalább az autók útjában nem voltunk.
Ha kimentünk játszani, egyetlen kikötés az volt, hogy sötétedésre érjünk haza.
Az iskolában nem volt napközi, otthon ebédeltünk.
Nem voltak mobiltelefonjaink, így aztán senki ránk nem talált. Jó volt. Nem?
Rosszalkodtunk, számtalan csínyt követtünk el, hol egy kéz, hol egy láb tört, a fogaink sem voltak biztonságban, és mégsem születtek jegyzőkönyvek a rendőrségen. A felelősség mindig azé volt, akié kellett, hogy legyen.
Házi süteményen éltünk, vajas kenyéren, cukros és nem szaharinos ételt, italt kaptunk, mégsem voltak súlyproblémáink, mert állandó mozgásban voltunk.
Egy Meggy Márká-t négyen ittunk ugyanabból az üvegből és egyikünk sem halt bele.
Nem volt Playstation-ünk, Nintendónk, X box-unk, video játékaink, színes televíziónk 99 csatornával, videó kameránk, dolby surround, mindentudó telefonjaink, számítógépeink,
Internet, de voltak barátaink.
Vágytunk egymás társaságára. Rossz volt egyedül.
Időnként összevesztünk, ha csapatok kellettek a játékhoz, és ha valaki kimaradt a csapatból, nem kellett őt pszichológushoz vinni az elszenvedett trauma miatt.
Nem voltunk mindannyian jó tanulók. Még az is előfordult, hogy évet kellett ismételnünk.
Nem rohantak velünk egyből pszichológushoz. Senkit sem ismerek, aki dislexiában szenvedett volna, vagy hiperaktív lett volna.
Ha valaki évet ismételt, olyan volt, mintha kapott volna még egy esélyt.
Szabadok voltunk, voltunk gödörben, voltak sikereink, felelősségünk, megtanultunk minden helyzetben talpon maradni.
Azt kérdezik a gyerekeink: Hogyan lehetett így élni?
Hogyan nőttünk azokká, akik vagyunk?
Ennek a generációnak a képviselője vagy?
Ha igen, akkor meséld el ezt a fiataloknak,hogy megtudják milyenek is voltak azok az évek.
Ők majd azt mondják, hogy tök unalmasak voltunk, és csak mi fogjuk tudni, hogy nem unalmasak voltunk, hanem boldogok.
- Mi a különbség a haha és a hűha között?
- ???
- Kb. 20 centi.
A férj fintorogva eszi a vacsorát. A feleség aggódva kérdezi:
- Nem ízlik, drágám? Pedig a szakácskönyvből főztem.
- Akkor legközelebb a belső lapokat használd, mert a fedele kicsit kemény.
Óra közben a tanár sétálgatva a padok között elbotlik egy diák lábába. Megfordul és ráförmed a gyerekre:
- Higy hívnak, fiam?
- Pataki.
- Akkor pata be.
A Madam kinyitja a bordélyház ajtaját, és meglát egy ötvenes, cingár urat.
- Segíthetek? - kérdezi a madam.
- Natáliát akarom!!!
- Uram, Natália az egyik legdrágább lányunk, talán inkább mást...
- Nem, nekem Natália kell!!!
Megjelenik Natália, és közli az úrral, hogy ezer dollár a tarifája. Az szemrebbenés nélkül benyúl a zsebébe és odaadja az ezer dollárt. Felmennek egy szobára és egy óra múlva a férfi elégedetten távozik.
A következő estén az úr ismét megjelent és Natáliát követelte.
Natália elmagyarázta, hogy egyetlen vendége sem jön két alkalommal egymás után, és nincs árengedmény, de amikor a férfi megint odaadott ezer dollárt, egy órára újból övé lett a lány. Harmadnap alig hittek a szemüknek, amikor a férfi ismét ott volt. Újra odaadta az ezer dollárt és máris vitte a lányt.
Mikor letelt az óra, Natália meg is kérdezte:
- Senki nem kérte még szolgálataimat egymás után háromszor. Honnan jött maga???
- Philadelphiából.
- Komolyan??? A családom pont ott lakik!
- Tudom. Apád meghalt és én vagyok a nővéred ügyvédje. Ő kért meg arra, hogy adjam oda neked ezt a háromezer dollárt...
- Hogy van a felelséged?
- Beteg.
- És veszélyes?
- Ilyenkor nem, csak ha egészséges.
Pistike kint játszott az udvaron egész nap, kölcsönvette anyja seprűjét és azon lovagolt. Este, mikor anya takarítaná a konyhát, nem találja a helyén a seprűt. Kérdezi Pistikétől:
- Kisfiam, nem hagytad odakint a seprűmet?
- De igen, anya.
- Akkor menj már, és hozd be, kérlek!
- Nem merem. Sötét van odakint és én félek.
- Ugyan, kisfiam, nem kell félni a sötétségtől, hiszen a Mi Urunk mindenhol velünk van, és vigyáz ránk.
Pistike kinyitja az ajtót és kikiált:
- Uram, ha tényleg odakint vagy, hozd már be a seprűt, légy szíves!
