A tanárnéni kihívja Gyurikát a táblához és felad neki egy nagyon nehéz feladatot.
Gyurika nézi a táblát majd a tanárnőt, tőle várja a segítséget.Tanárnő segít is egy keveset és Gyurika egyből rájön a megoldásra.Tanárnő nagy boldogan:
- Ilyenkor annyira szeretlek, Gyurika, mikor magadtól rájössz a megoldásra!
Gyurika röhög magában, többiek is röhögnek, egyik megszólal:
- Most akkor feleségül fog menni tanárnő Gyurihoz?
- Hát ha ő pár évvel idősebb lenne én meg sok-sok évvel fiatalabb, akkor talán.
A gyerek nagy boldogan felugrik az asztalra, összecsapja tenyerét, majd elkurjantja magát:
- Eladóóó a menyasszony!!!
Egyetemi biológia előadáson a professzor az alkohol káros hatását demonstrálja. Fog egy poharat, megtölti vízzel, míg egy másikat whiskey-vel. Aztán egy gyufásskatulyából elővesz két gilisztát, az egyiket beleteszi a vízbe, a másikat pedig a whiskey-be. Az első giliszta vígan ficánkol a vízben, míg az alkoholba tett giliszta néhány másodperc vonaglás után megmerevedik és lesüllyed a pohár fenekére.
- Látják? - fordul a prof a hallgatósághoz. - Az alkoholba tett giliszta megdöglött, míg a másiknak láthatóan semmi baja. Önök szerint mit bizonyít ez?
- Azt - hangzik a hátsó sorból, - hogy ha whiskey-t iszik az ember, nem lesz gilisztás.
A felhasználó - rendszergazdák szóhasználatában a júzer - van.
Megkerülhetetlen, ha nem lenne, ki kellene találni, sajnos érte van a számítógép. Miután a rendszergazda reggel kiterelte a rendszereket az ólból, az esti visszaterelésig napjának nagy részét a júzer dominálja: gesztikulál, arca elszínezőik, sír, üvölt, vinnyog, káromkodik, depresszióba esik, migrénes rohamot kap vagy kiújul a keszonbetegsége. Mióta a régi szép nyálcsorgatós mainframe-idők eltűntével az igazi és kevésbé igazi buherátorok bennfentes aranykora is kimúlt, a júzerek is elszaporodtak, mint a nyulak. Kezdetben vala a mainframe, ahol a rendszerprogramozónak nevezett gazdát és a júzert néha alig választotta el több annál, hogy az előbbit kifejezetten a buherálásárt fizették, az utóbbit meg kifejezetten másért.
Ekkor még a júzernek is több tisztelet járt, felhasználónak nevezték és illendően megsüvegelték. Az aranykor természetesen a miniszámítógép beköszöntésével, az on-line korszak hajnalán kezdett leáldozni, mikor a terminálok körül hirtelen nyájas júzerek kezdtek sertepertélni.
Azóta van a gazdáknak olyan érzése, hogy a júzerek intelligenciája állandó - az is az egyik mutatóujjukba szorult - csak a számosságuk növekedett. A júzer hétfejű sárkányként füstöli be az elsőként útjába került, és szakértőnek vélt illetőt, de egy különösen autentikusnak tekintett rendszergazdára vérs**pó piócaként képes rátapadni. A szeánszok során a rendszergazda lefordítja magában a kérdést számára érthető nyelvre. A válasz - annak a reményében, hogy a kérdező gyorsan távozik - rövid, pontos, és érthető.
A baj az, hogy a júzer ilyenkor vérszemet kap, és további kérdéseket tesz fel. Ettől a rendszergazda elveszíti türelmét, és nekiáll a júzert csúnyán összezavarni. Visszakérdez, vagy a továbbra is pontos válaszokat egyre kevésbé érthető technoblablában fogalmazza meg, míg végül a júzer szájából felhangzik a megváltó "értem", majd lógó orral, lealázva és tökéletesen összezavarva elkullog.
A júzer inkább számtalan, mint számos bűnei között a legfőbenjáróbb attrocitás a rendszergazda illendő megsüvegelése helyett a "hi sysop!" megszólítási formula alkalmazása. Hasonló bűn az absztrakciós képesség hiánya, amely az "any key" kétségbeesett keresésében nyilvánul meg, de ez már tíz éve is ősi eposz volt.
Internetes berkekben ismert sztorik a lábpedálként taposott egér és a reklamáció a tönkrement csészetartó miatt (értsd: letört a CD-ROM meghajtó tálcája a kávéscsésze alatt), de keresett már júzer római számokat a billentyűzeten, akart floppyt dugni a nyomtatóba, és állította váltig tanszékvezető egyetemi tanár hogy a "telnet ludens" programja azért felejtette el a jelszavát, mert a magával citált megszeppent egyetemi hallgató megnyomott egy gombot a PC-jén.
A júzer néha hatékonyan old meg nagyon bonyolult feladatokat. Igaz, ilyenkor jobb lett volna, ha bele sem kezd, mert a kár minden egyes alkalommal hatalmas, az általa használt program gyakran üzemképtelenné válik. Ezek azok a kizárólagos alkalmak, amikor a felhasználó hajlandó elismerni, hogy csinált valamit, és a segítséget is azzal indoklással kéri, hogy képtelen visszaállítani az eredeti állapotot. Az eseménysorozat reprodukálása kilátástalan, és gyakran nem csupán irreverzibilisnek látszik a folyamat, hanem ténylegesen is az. A kevesebb mint öt perces ámokfutás gyakran félnapos rendszergazdai munkát indukál.
A felhasználónak halvány fogalma sincs róla, hogy miben rejlik a memória és a merevlemez különbözősége, és melyiket mire, és miért arra használjuk, amire. Kísérletet sem tesz a számítógép hibaüzeneteinek elolvasára, a megértésükről ennek folyományaként már beszélni is felesleges. Amikor felemeli a telefont, úgy kezdi, hogy "nem működik a számítógépem" és inkább többé, mint kevésbé indignálódott. Ez az állítás bármit takarhat (elfelejtett a hálózatba bejelentkezni, vagy megpróbálta, de nem volt sikeres, vagy csak egyszerűen nem találja a Windows-ban a keresett program ikonját, esetleg elfelejtette a monitort, nyomtatót, ad abszurdum magát a számítógépet bekapcsolni), kivéve azt, hogy nem működik a számítógép.
A felhasználó sohasem felejti el a jelszavát, nem töröl le semmit, ilyesmit csak a gép tesz. Ilyenkor egyetlen konszenzusos állítás képzelhető el: csoda történt. Felesleges megmutatni neki, hol a hiba, lévén annak a képe úgyis mindig a vakfoltra esik.
