Az egyik börtönből megszökött egy veszélyes bűnöző. A rabról négy különböző szögből készült fotósorozatot szétküldi a fővárosi rendőrség a vidéki rendőrörsökre. Kérik, hogy ha valahol felbukkan a körözött személy, azonnal értesítsék őket.
Néhány nap múlva faxot kapnak az egyik kisvárosból: "A fotókon szereplő bűnözőket elkaptuk. Az üldözés során mind a négyen meghaltak."
A texasi lány boldogan újságolja a mamájának:
- Most már biztos, hogy Johnny megkéri a kezemet!
- Mondott erre vonatkozóan valami konkrétat neked?
- Még nem, de már lelőtte a feleségét.
Friss jogosítványos lány először viszi haza az édesanyját. Amikor megérkeznek, az anya kiszáll, és azt mondja:
- Nagyon szépen köszönöm!
- Szívesen, máskor is - mondja a lány.
- Nem neked szóltam - válaszolja az anya. - Hanem Istennek!
Ausztráliai utazásom során, autózás közben megláttam az égen egy fekete madarat, aminek feltűnően nagy piros-sárga csőre volt. Örvendezve mutattam útitársaimnak:
- Nézzétek, egy tukán!
- Dehogy tukán! - válaszolta ausztrál barátom. - Csak egy varjú, aminek egy McDonalds szendvicsdoboz szorult a csőrére.
- Hogy hívják a lyukas óvszert?
- ???
- Kinder Surprise.
A rendőr megállítja a cigányt:
-Hová mész, te cigány?
-Miféle tyúkot?
- Hogy mondod egy szóval azt, hogy: Lemez Valéria túrja az orrát?
- Diszkvalifikál!
Egy nőtől, aki éppen a jogosítványát akarta megújítani a megyei hivatalban, a hivatalnok hölgy megkérdezte, hogy mi a foglalkozása.
A nő hezitált, nem tudta, hogyan határozza meg a munkáját.
- Úgy értem, - magyarázta a hivatalnok - van munkája, vagy csak egy...?
- Persze, hogy van munkám! - csattant fel a nő - Anya vagyok.
- Az anyaság nem számít foglalkozásnak, a háztartásbeli a megfelelő szó! - hangsúlyozta a hivatalnok.
Egészen addig a napig nem is jutott eszembe a történet, amíg egyszer csak ugyanebbe a szituációba nem kerültem a polgármesteri hivatalban. A hivatalnok láthatóan egy karrierista hölgy volt, kiegyensúlyozott, hatékony és megszállottja az olyan fontosnak hangzó címeknek, mint: "Hivatali Vallató" vagy "Városi Nyilvántartó".
- Mi a foglalkozása? - kérdezte.
Hogy mi késztetett rá, hogy ezt válaszoljam, nem tudom. Csak úgy kibuktak belőlem a szavak:
- Tudományos munkatárs vagyok a gyermekfejlődés és emberi kapcsolatok területén.
A hivatalnok megdermedt, a golyóstoll megállt a kezében és úgy nézett rám, mint aki rosszul hall. Megismételtem lassan, kihangsúlyozva a fontos szavakat. Majd csodálattal néztem, amint a kijelentésemet fekete nyomtatott betűkkel a hivatalos nyomtatványra írta.
- Megkérdezhetem, - kezdte a hivatalnok érdeklődéssel - Pontosan mit csinál ezen a területen?
Hűvösen, minden izgatottság nélkül a hangomban, hallottam magam válaszolni:
- Továbbképző kutatómunkát végzek, laboratóriumban és terepen, (általában úgy mondom, a házban és a házon kívül). A főnökömnek dolgozom, (az Úrnak elsősorban, aztán az egész családnak), szereztem már négy elismerést (mind lány). Természetesen ez a munka az egyik legelhivatottabb a földön, (akar valaki ellentmondani?) és gyakran napi 14 órát dolgozom (a 24 közelebb áll a valósághoz). De a munkám több kihívást tartogat, mint a legtöbb átlagos karrier, és az elismerés sokkal kielégítőbb, mint pusztán a pénz.'
A hivatalnok egyre növekvő elismeréssel töltötte ki a nyomtatványomat, felállt és személyesen kísért az ajtóhoz. Amint ráhajtottam a kocsifelhajtónkra, a csodálatos új karrieremben elmerülve, szaladtak elém a laborasszisztenseim: 13, 7 és 3 évesek. Az emeletről hallottam a gyermekfejlődési programunk új kísérleti modelljét (a 6 hónapos kisbabát), amint egy új hangmintát tesztelt. Úgy éreztem, csapást mértem a bürokráciára! Úgy tűntem fel előttük, mint aki sokkal előkelőbb és nélkülözhetetlenebb az emberiség számára, mint "csak egy másik Anya'.
Anyaság! Micsoda nagyszerű karrier! Különösen, ha egy cím is van az ajtón.
Hazaérve mondja az asszony a férjének:
- Most jövök a szépségszalonból.
- Zárva volt?
